Katonatörténetek

Baka dili

 Az alsó-faluvégi rettenetes: /tökpálinka/

Az alakulat kis gyakorlótere öt perc távolságra volt a szomszéd falu szélső házától, ami visszafelé már valamivel több, mert ezt az utat már tele gyomorral, és megpakolt szatyorral illett megtenni. Éppen érik a parasztbarack, és még néhány gyümölcs ebben a hatalmas, gondozatlan kertben, amelyet úgy benőtt a gaz, hogy a fák koronája látszik csak ki, a szőlő pedig fut égre, földre. Ide, ebbe a dzsungelba pattant ki a két leszerelés előtt álló katona, hogy a senki földjéről valami nassolni valóval egészítse ki a szűkös legénységi reggelit.

- Na, ez a föld se mostanában látott kapát, - szörnyülködött el Horváth honvéd, - amikor meglátta az előtte bujálkodó ősnövényzetet.

- Kapát? Talán még kaszát se! - fűzte hozzá Kovács honvéd, és csodálkozva állapította meg, hogy az elbozótosodott kert fái és a szőlőtőkék rogyadoznak az egészséges termés alatt.

- Nesze neked Micsurin! Nesze neked növénytermesztés! - jegyezte meg, és olyan megállapítás csúszott ki a száján, amelyet a lusta, semmirekellő emberek bizonyára megtapsoltak volna.

- Gyere kapkodjuk tele a tízórais táskát, aztán tűz vissza a gyakorlótérre, mert hátha hiányzunk a leltárból,- sürgette társát Horváth, és pillanatok alatt megtelt a „göngyöleg”. A szőlő sorok között, a nagy gazban Kovács rálépett valamire, ami érezhetően mállott szét a talpa alatt. Széthajtogatta a „vadnövényzetet” és előtűnt egy nagyra nőtt tök, amelyet az imént széttaposott. A tök ontotta magából a cefre szagot, a fiúk azonnal tettek is egy elhamarkodott megállapítást:

- Bizonyára elkezdett bomlani a tök termése, de milyen érdekes, kívül teljesen sértetlen volt a héja, - bölcselkedett Horváth. Kovács elkezdte vizsgálgatni a növényt, és egyszer csak felkiáltott:

-A francokat volt sértetlen! Idenézz cimbora, meg van lékelve, mint a dinnye. Alig láthatóan, de ott van rajta a lék. Na, nézzük csak minek kellet bejáratot vájni erre a kocsányon lógó takarmányra? – és már bontotta is szét ezt a szerencsétlen jobb sorsra érdemes biogömböt.

- Most már értem,- világosodott meg Horváth, - most már azt is értem, hogyan készül az alsó faluvégi rettenetes!

- Mire jöttél rá? – kérdezett rá társa. Csak nem arra, hogy a tökbe a léken keresztül öntenek valamit, ami megerjed?

- De, bizony, méghozzá simán belefér egy kiló cukor, az annyi, mint egy liter pálinka.

- Tyű, de embertelen íze lehet!

- Aromával lehet azon is segíteni, a kétlábú muslincáknak pedig mindegy, hogy mi veszi el az eszüket, csak folyadék legyen és butítson. Akkor most már azt is értem, hogy „spenóték” miért nem találtak soha cefrét a házkutatáskor, pedig elég gyakran forgolódtak ezen a lepusztult birtokon. Arra nem gondoltak, hogy a tök cefrét rejt, - közben Horváth ránézett az órájára, és a két baka rohant vissza társaihoz, akik már agyon-vissza képezték magukat a gyakorlótéren. Már túl voltak néhány feladat megoldásán. Sikeresen teljesítették az alábbiakat:

Távolba nézés 1 órában (ebből 30 perc értelmesen, 30 perc bambán)

Ellenség előli rejtőzés gyakorlása (oldalt, hanyatt és hason fekvésben) 1 órában

- Hol abba’ a pálinkaillatú rohadt életbe’ voltatok ilyen sokáig, - bömbölt rájuk a szakaszparancsnok – aki szerencsére szintén sorállományú volt, csak annyi krumplivirág volt a parolinján, hogy egy egész tubus technokolt kinyomott, amire az összeset felragasztgatta. Na meg ott volt az a bárcás antantszíj, ami csupán arra volt jó, hogy összefogja, óvja a széteséstől ezt a szerencsétlen szakaszvezetőt. – Bepálinkáztatok, vagy beleestetek egy pálinkás hordóba? – kérdezte anyagbeszerző katonáit.

- Még ha pálinka lenne, azt legalább használhatnánk valamire! De nem az, ebből csak lesz, illetve lenne pálinka. Cefrébe léptem, hogy a rosseb enné meg! – kezdte történetüket Kovács honvéd, és tüzetesen elmesélte a kertben tapasztaltakat.

- Egy szerencsénk van, - nyugtatta meg a „beszeszelt” fiút a szakszi,- kiszólt az üteg pk. rádión, hogy nem kell délben bevonulnunk, így estig ki tudod mosni a nadrágodat és a surranódat a tűzcsapnál.

- Aztán flangálhatok itt gatyában és mezítláb, amíg meg nem szárad a nadrágom, - dünnyögött Kovács, ennek ellenére máris mosta – mint Ágnes asszony – a bűnjelet a textíliából. Mosta, mosta, de teljes egészében a cefreszag nem hagyta el a zöld zsávolyt. A nyári napnak köszönhetően hamarosan megszáradt a nadrág, felöltözhetett. A mosással annyit azért elért, hogy a cefreszagot már nem húsz méterről, hanem csak közvetlen közelről lehetett érezni, és ebből alakult ki a nagyobb baj: olyan illatot árasztott, mint ha éppen akkor dobott volna be egy felest, abból a bizonyos alsófaluvégi rettenetesből. Szegény Kovács természetesen kapott egy új nevet, amelyet kénytelen volt ebben a vissza lévő nyüves néhány hónapban viselni. Hát persze, hogy ettől kezdve hallgatnia kellett a Cefre névre. De most térjünk vissza a gyakorlótérre, ahol a szakasz - az éves kiképzési tervnek megfelelően - folytatja feladatát. Beflamózzák a szajré gyümölcsöt, és a tízóraira „javadalmazott” citromos nápolyi szeletet, majd a szakaszparancsnok ismertette a továbbiakat:

- Horváth és Kovács honvédek, igen fontos ügyben történt távolmaradásuk miatt nem teljesítették a mai kiképzési tervben megjelölt első két feladatot, ezért azokat sajnos meg kell ismételni. Távolba nézéshez sorakozó - szólt a parancs, majd így folytatódott: - feladat a korábbi, célterület a korábbi, felállítási helyeket rajonként elfoglalni, - és a szakasz három raja folytatta ezt a fontos harci tevékenységet, ami talán azért volt annyira fontos, mert arra ösztönözte a katonát, hogy ne csak az orráig lásson. A kiképzésnek ezt a formáját polgári nyelven sumákolásnak, heverészésnek, vagy egyszerűen semmittevésnek nevezik. A bakák is már unták ezt az egész marhaságot, ami úgy körbevette őket ebben a 24 hónapban, hogy már szinte lehetetlen volt elmenekülni előle. A harmadik időszak, az öreg katonák időszaka. Az igazi „öregkor” akkor érkezett el, amikor az „öreg fóka”levágta az első centit a mérőszalagjáról. Itt azonban megállt az idő, az a 150 nap nagyon nehezen tellett. Két megoldás jöhetett számításba: vagy átaludni, vagy végig eszetlenkedni. Esetleg a kettőt ügyesen váltogatva legyőzni a cammogó időt, mint ahogy ez kis szakasz tette, amelynek harcosai éppen most azon törték a fejüket, hogy melyik oldalukra fordulva képezzék magukat a katonai ismeretekből. Annyi biztos, hogy a nagy horkolások miatt az összes veréb elmenekült a környékről. Legelőször Szabó honvéd unta meg a fetrengést. Hátát egy akáctörzshöz döntve elkezdett olvasni egy képes hetilapot. Pontosabban az újság hirdetéseit tanulmányozta, és amikor látta, hogy már a többiek is végrehajtották a kiképzési tervben előírtakat, felolvasta egy ismerkedni szándékozó hölgy hirdetését, amely valahogy így szólt:

„Megismerkednék egy jóképű, kisportolt, kertes házzal és gépkocsival rendelkező, rendezett anyagiak között élő, diplomás férfival, 30 éves korig, házasság céljából”.

- Én meg rögtön megeszem ezt a D-20-as ágyútarackot, a mellette álló sorozatvetővel, teljes lőszer javadalmazásukkal együtt, - kiáltott bele a most eszmélők lelkivilágába a szakaszparancsnok,- mi van ennek a bugyijában, hogy ilyen drágán méri?

- Ami a többiben! Nekem elhihetitek volt szerencsém már jó párhoz,- szólt hozzá, cseppet sem szerénykedve Nagy tizedes, de Kovács honvéd nem állhatta meg szó nélkül:

- Mire vered magad Nagy, arra a 20 évedre, amiből kettőt itt töltöttél távol minden szoknyától? Női fehérneműt is csak akkor láttál, amikor öreganyádat fellökte a disznó, - tette még hozzá Kovács, és a nagyszájú katona kénytelen volt rugalmasan visszavonulni. A szakaszparancsnok előállt egy használhatónak látszó javaslattal:

- Fiúk, nem érdemes törni ám a kis okos fejünket, hogy ez a fehérnép mennyit ér a merkáli skálán. Győződjünk meg róla! Válaszoljunk erre a szép kis hirdetésre, aztán majd meglátjuk, hogy mi kerekedik ki belőle, - zárta le javaslatát a pk. és azon nyomban a legszebben író katona tollat ragadott, és máris fogalmazódott a térképtáskában talált sima papíron a válasz:

„Kedves ismeretlen! Amint a délelőtti vízisízéstől kissé fáradtan pezsgőzöm egyik balatoni villám teraszán, kezembe akadt ez az újság, az Ön hirdetésével. Gondoltam, hogy válaszolnom kell rá, mert érzem, és tudom, hogy Önben találnám meg az igazit. Azonnal rohantam Mercedesemhez, hogy a kesztyűtartóban lévő Parker tollammal papírra vethessem válaszom. Mivel egyetemista tanítványaimtól kapott tollamat ott nem találtam, keresgélni kezdtem a BMW –mben, de az Audimból került elő. Leírom most Önnek a leendő feleségemmel szemben támasztott igényeimet: Legyen dögös, szeresse a bulikat, nem számít, ha nem végezte el a nyolc osztályt, és az se baj, ha csúnyácska vagy butuska. Érzésem, és reményeim szerint Önben meg fogom találni, akit keresek. Mielőbbi válaszát várva, tisztelettel: Hajós Alfréd, egyetemi tanár, az idiotologiai tudományok professzora.  X város, pf.161”.

A levél tehát megíródott, amely a „harctérről” történő bevonulást követően borítékba került, és a Magyar Posta másnap már vitte is a férjvadász leányzónak. Volt valami legalább ebben a szürkeségben, ami egy kicsit színesebbre mázolta ezt a sok 65 Mintájú állatságot, ami úgy szorította ezeket a kis gyerekeket, mint abroncs az eceteshordót. Egy darabig szinte ez az egyetlen téma foglalkoztatta a „szakaszt”, néhányszor feltették egymásnak a kérdést:

- Válaszol vajon a csaj a levünkre? – volt, aki így vélekedett:

- Esze ágában se lesz, hiszen egy az egyben hülyének neveztük, ha burkoltan is, de értenie kellett.

- Az se baj, ha találva érzi magát, legalább ég majd, mint a TÜKER alágyújtós, - szólt a másik vélemény.

- Akkor most várunk, és hamarosan megtudjuk, hogy mit értünk el a levelünkkel, - nyugtatta meg katonáit a szakaszparancsnok.

Addig is még előttük volt a hétvége, amely miatt támadt egy kis bonyodalom a laktanya, első épületének negyedik emeletén.

Az eltávozás:

Ludas szakaszvezető – a szakaszparancsnok – a nagyfőnöktől eltávot kapott, családi ügyeinek rendezésére. Igyekezett, hogy időben kiérjen a közelben lévő buszmegállóhoz, és elérje azt az egyetlen járatot, amely lakhelyéig közlekedik. Már éppen kilépett a körletből, amikor az egyik tiszt, akivel nem volt túlságosan rózsás a kapcsolata, megszólította:

- Hova igyekszik katona? De jól megy egyeseknek, vannak akik rendszeresen hazajárnak! Az öreg őrnagy bent tölti a hétvégét, a sorállományú pedig megy korzózni.

- Őrnagy úr, tudja, hogy mikor voltam otthon utoljára? Már majdnem két hónapja,- kérdezett és felelt is a szakaszvezető. Az őrnagy az eltávot nem tudta megakadályozni, mert azt a nagyfőnök engedélyezte, de ott bujkált a szemében valami sötét, sunyi indulat, és lerítt róla, hogy legszívesebben összetépte volna a körletelhagyási engedélyt, a katonakönyvvel együtt. Ludas ekkor már tudta, hogy ez a besavanyodott ütegparancsnok mindent elkövet szent célja érdekében, minden eszközt felhasznál, hogy a katona ne érje el autóbuszát, és ezzel meghiúsulna a hazautazása. Vonat pedig a távoli vasútállomásról csak késő délután indul, ezzel, egy átszállást is belekalkulálva éjszaka érkezne haza.

- Mikor indul a vonata?- kérdezte a hazaigyekvőt, és ez a rafinált kérdés arra szolgált, hogy elkövetkező aljasságát látszat törvényesség mögé rejtse. Szándékosan nem kérdezte meg, hogy mikor indul az autóbusz, csak a vonatról érdeklődött.

- Délután 5 órakor,- vágta rá a gyanútlan katona, és ezzel a tiszt úr már nyeregben is volt, mert ekkor déli 12-őt ütött az óra. A szakszi magyarázta volna, hogy jön ám egy busz is, ami hamarosan ideér, de az ütegparancsnok belefojtotta a szót.

- Akkor tegye le a táskáját, és jöjjön be az irodámba! – szólt a parancs. Lógó orral lépett be a parancsnokiba, ahol az őrnagy rákérdezett:

- Katona, tud maga gépelni?

- Valamennyire tudok, - felelte Ludas, és közben az motoszkált a fejében, hogy ez a nagy barom pontosan tisztában van vele, hogy jól gépel, hiszen bevonulása előtt egy hivatalban dolgozott, ahol naponta több oldalt kellett „pötyögtetni” az írógépen. Pontosan ezért kapta feladatul a kiképzési tervek és sok más gépelését. De hát ez a pojáca ezt jól tudja, csak most játsza azt a kevés kis eszét. Ekkora sügért, de végig rángatnám ezen a cementlapos folyosón! Felmosnám vele a flasztert, úgy istenigazából faltól-falig. Hadd koppanjon! – futott át ez a kerek gondolatsor a szivatóra fogott baka agyán, de úgy beleélte magát, hogy a az a kis óhajtó mondat, ott a gondolatai legvégén, egyszeriben ki lett hangosítva.

- Látom megértett,- mondta kajánul az őrnagy,- akkor hadd koppanjon! – persze, ez a torzszülött főtiszti váll lapos örömkatona ebből azt hámozta ki, hogy az írógép betűinek kell koppanni. - Akkor üljön a géphez, egy levelet fogok diktálni, de közben ne pislogjon az órájára, a vonat indulásáig rengeteg időnk van,- vette keményre a figurát.

- Jöhet a szöveg, őrnagy úr,- szólalt meg Ludas, de gondolatban egészen más fajta mondatok fogalmazódtak meg benne. Valami ilyesmik:

- Na, diktálj már te ökör! Hogy a villám soha ne csapjon beléd, csak mögéd, de azt szaporán! – és az őrnagy lediktált egy A4-es oldalt megtöltő levelet, amelyet a végén természetesen átolvasott. Elolvasta először, másodszor, de nem talált hibát. Amikor, azonban harmadszor boncolgatta ezt a laza oldalnyi szöveget, szabályosan ujjongani kezdett:

- Nézze meg, de nézze meg! Nem tud maga vigyázni? – mutatott a címzésben lévő Rákóczi utca név Ó betűjére,- ezt maga szerint rövid O-val kell írni?

- Nem őrnagy úr, ezt hosszú Ó-val kell írni, de eltévesztettem,  pillanat alatt ki tudom javítani, varázsolok egy ékezetet arra az O betűre, - magyarázta volna a szakaszvezető a bakit, és közben arra gondolt, hogy átüti egy ékezetes betűvel.

- Szó se lehet róla,- visította az őrnagy,- ez már több a soknál, maga nem normális! Van magának egyáltalán esze?

- Jelentem van, és önérzetem is van, meg emberi méltóságom is,- lázadt fel a szakszi.

- Kit érdekel a maga méltósága?! – bömbölte el magát az előjáró, majd tekert le kicsit a hangerőből és folytatta a diktálást. A végén, persze ez a levél se felelt meg, de a következő sem, és ez így ment a hatodikig, amikor valaki kopogott az iroda ajtaján, majd amikor megkapta az engedélyt, belépett Balogh tizedes, akit magunk között csak acélembernek hívtunk, erős felépítése és szilárd jelleme miatt. Ez a Balogh nagyon utálta, ha valakit a jelenlétében megaláznak. Ezt a cirkuszt, ami itt folyt Ludas eltávja és a levélírási kabaré körül, a folyosóról, a többi katonával együtt végighallgatta. A parancsnok végignézett Baloghon, először tetőtől talpig, majd ugyanazt visszafelé, és meghazudtolva kekeckedő mentalitását, nem tett megjegyzést eléggé „civil-re hajazó” megjelenésén, ugyanis az ajtóban egy strandpapucsban, feltűrt ujjú, végig kigombolt gyakorlózubbonyban és feltekert szárú gyakorlónadrágban lévő, félrebillentett sapkás katona állt, akinek szájában úgy füstölt egy „Maigret pipa”, mint egy gyárkémény. Ez a fizimiska, itt katonáéknál máskor, más körülmények között az őrnagyot - legalább is – dühkitöréses ordítozásra késztetné, most pedig jámbor hangon odaszólt Baloghnak:

- Lépjen be katona, mit óhajt?

- Bocsánatát kérem őrnagy úr, hogy bátorkodom megzavarni a kétszemélyes foglalkozást, de szeretném jelenteni, hogy az autóbusz, amelyikkel szakaszparancsnokunk haza tudna utazni, 20 – azaz húsz – perc múlva ér a laktanya előtti megállóba. Azért merészkedtem csak ezt a tájékoztatást előterjeszteni önnek, nehogy a későbbiekben, mondjuk a vasárnap déli ebédjekor, vagy TV-torna nézésekor érezzen ez miatt erős lelkiismeret furdalást.

- Köszönöm tizedes, hogy aggódik értem, de semmi szükség, hogy miattam izguljanak.

- Akkor, mivel jövetelem nem érte el a célját, kérek engedélyt távozni! – és már ment volna kifelé az irodából.

- Várjon csak! Tud maga gépelni?- kíváncsiskodott a parancsnok, és a tizedes válaszolt:

- Őrnagy úr, aki nálam jobban tudja ütni az Optimát, az már festi magát. Kérem szépen tisztelettel, én tíz ujjamat használom a gépeléshez.

- Akkor üljön le Ludas helyére és az lesz a dolga, hogy hibátlanul írja át azt a szöveget, amit ez a balfék elrontott, - közben a szakaszvezető felé fordult és szinte a fogai között sziszegte: - normális maga egyáltalán? Kérdeztem már, hogy van- e magának esze? De hiába is kérdezgetem, attól nem fog megokosodni. Ezt a balfácánt! Nem képes néhány sort hibátlanul legépelni, de ahhoz van esze, hogy hazamenjen! – majd a tizedesnek folytatta,

 - Megértette a feladatot?

- Őrnagy úr, olyan világos minden, mint a nap 22 után. Nekem csak az a kérésem, hogy a szakaszvezető urat szíveskedjen elengedni, most még eléri az autóbuszt,- de ezzel a kéréssel a főtiszt nem foglalkozott, kiment az irodából, az ajtóból visszaszólt:

- Sehová nem mehet, amíg vissza nem érek! – mondta, nyomatékkal, és hamarosan az ablakon kinézve már az udvaron lehetett látni, és egyre távolodott a laktanya túlsó sarkában lévő gépjármű telephely felé.

- Na, szakszikám, akkor most szépen gépelj le egy levelet, majd én lassan diktálom erről a félretettről, aztán megvárjuk ezt a helyőrségbohócot, aztán kikísérlek az állomásra, ha már egyszer van egy állandó kimaradási engedélyem.

- Az jó lesz, az a négy kilométer nem tűnik akkor olyan soknak,- nyugodott meg Ludas. Az őrnagy kerek egy óra múlva érkezett vissza az irodába, azonnal rákérdezett Baloghra:

- Tizedes, kész van a levél?

- Jelentem őrnagy úr, kész van, nagyon is kész van. Ennél jobban már nem is lehetne kész,- felelte a katona,- majd még a korábbiaknál is pimaszabbul folytatta:

- Kérem tisztelettel őrnagy úr, ez olyan jól sikerült levél, hogy díjat is nyerhetnék vele, ha indulnék a „Hülyék odaát vannak” c. vetélkedőn.

- Ilyen vetélkedőt nem ismerek, a tv közvetíti?

- Nem, kérem szépen, ezt a tv. nem közvetíti, ez élőben megy, egyszerre több helyen is. Ennek a vetélkedőnek két fő szereplője van: az egyik az okos, a másik pedig a buta ember, aki mindig szívatni akarja az okost. A legvégén pedig úgyis a szamár szenved.

- Megnéznék egy ilyen műsort,- mondta az őrnagy, amelyre azonnal készen állt Balogh válasza:

- Az ember sokszor úgy válik a szereplőjévé, hogy szinte észre se veszi, - szegte be a témát a tizedes. Ez az értelem virága őrnagy pedig nem jött rá, hogy tulajdonképpen most ő lett minősítve. Most még nem jött rá, de később igen… Most azonban a levele körül forgott a világ, elvette Baloghtól a felé nyújtott lapot, és hangosan, azon a kellemetlen recsegő hangján, beazonosíthatatlan tájszólásával elkezdte olvasni. A végére érve megveregette a tizedes vállát, és elégedetten állapította meg:

- Látják, ilyennek kell lenni egy beadványnak, esztétikus, hibátlan. Köszönöm katona!

- Szóra sem érdemes őrnagy úr, mindent a pallérozott hadseregért, - buggyant ki a válasz az agyondicsért bakából, majd miközben gondosan megpiszkálta pipáját, abba néhányat beleszippantva, folytatta imádott parancsnokának burkolt, majd egyre nyíltabb leckéztetését. Ő már megtehette, ugyanis néhány nap múlva leszerel, mivel második gyermeke is megszületett, és a törvény a kétgyermekeseknek csak egy év szolgálatot írt elő. Ebből a pozícióból látta már a világot, és ezt a mitugrász őrnagyot már nem is vette emberszámba. Belenyúlt a zsebébe, és hosszasan keresgélt benne, aztán előhúzott egy darabka textil mérőszalagot, amelynek a legkisebb darabja 148-at mutatott. Nézi, megforgatja, elővesz egy kis kártyanaptárt a zubbonya bal felső zsebéből. Igen, a balból, mert ami fontos az mind a baloldalon található: A szív, aztán…a csatnak, kardnak, és még sok mindennek balról a helye, így a naptárnak is, mert az bizony, ha sokszor lassan is, de nekünk dolgozik. Mutatja az idő múlását, és jelen esetben mutatja, hogy mikor nyílik ki egy sokáig zárva tartott kapu egy ember előtt. Még néhány nap és Balogh előtt eltolják a reteszt, és először lép át úgy a kapuügyeletes előtt, hogy nem kell szalutálni, nem kell gombkészletet megmutatni. Balogh, amint rápillantott a naptárra, szörnyülködve felkiált:

- Őrnagy úr, kérem, fenyítsen meg! Nem teljesítettem a mai napra előírt feladatot.

- Mit mulasztott el,- kérdezett vissza a parancsnok, mosolyt erőltetve magára, ami neki általában nehézségekbe szokott ütközni.

- Életem legnagyobb hanyagságát követtem el, nézze meg kérem, elfelejtettem levágni a  148-as számot a centimről. Soha nem bocsájtom meg magamnak. Nincs véletlen önnél egy olló, vagy bármi más erre a célra rendszeresített célszerszám? Ah, de miket is beszélek, önnek erre miért is lenne szüksége?! – utalt arra a körülményre, hogy itt, ebben a laktanyában fog megöregedni.

- Téved katona! Van ollóm,- és már húzta is elő fiókjából, és azzal a mozdulattal le is nyisszantotta azt a bizonyos soron következő számot, amelyet a tizedes egy kis zacskóba helyezett, a korábban levágottak mellé, de nem állta meg megjegyzés nélkül:

- Hát, őrnagy úr, ez egy történelmi pillanat. Egészen idáig egyedül metéltem, napról-napra vesződtem a centi vágásával, most a végén pedig egy őrnagy végzi el helyettem ezt a nemes feladatot. Nagyon köszönöm őrnagy úr, és amikor majd maga vágja a centijét, nyugodtan csak kiáltson, jövök és én is segítek önnek,- szemtelenkedett a tizedes. Az őrnagynak csak most esett le, hogy szívatón van, megelégelte Balogh csipkelődését, és kiadta azt a vezényszót, amelyet már órákkal ezelőtt kellett volna:

- Távozhatnak!

A két tisztes pillanatok alatt rendbe kapta magát, és máris kívül voltak a laktanyából, de mielőtt kiindultak volna, Balogh elmondta Ludasnak, hogy az őrnagynak a szakaszvezető által megírt legelső levelet adta oda, azt, amelyben át lett javítva a rövid o betű hosszúra. Annak örült olyan nagyon. Aztán, mondván, hogy a busz már úgy is elment, elindultak gyalog a vasútállomás felé. Alig tettek meg néhány száz métert, egy lassító jármű hangjára hátrafordultak, és egy busz fékezett mellettük, de már nyílott is az első ajtó, amelyen keresztül a sofőr érdeklődött a fiúktól:

-A távolsági buszt vártátok?

- Igen,- volt a válasz.

- Akkor pattanjatok föl, mi vagyunk a távolsági járat mentesítő busza. A másik busz elromlott, ezért van ez a késés.

- Akkor minden jó, ha jó a vége, - szólalt meg láthatóan megnyugodva a szakaszvezető, akit ez a busz teljesen hazáig repített.

Dudás K.

folytatása következik