Az 1956-os ősz balatonkiliti áldozatai

Kántor János (1938-1956)

Ha élne, bizonyára Jancsi bácsinak szólítanám és ugyanúgy, mint nővéreivel, együtt nézegetnénk a Balatonkilitiről készült képeket, büszkén mutatná gyerekeit az elsőáldozók között. Ha élne…, ha 56-ban nem esik áldozatául annak a kegyetlen világnak.

 Szülei ipari tanulónak adták Budapestre a GANZ – Mávag-ba, remélve, hogy jobb élete lesz, mint a paraszti életben megkérgesedett többi kiliti, jódi, töreki embernek. Az iskola elvégzése után itt helyezkedett el.

Telve lehetett reményekkel, tervekkel.

Szinte még gyerek volt. Azon a napon budapesti szállásáról moziba indult barátaival, és soha többé nem tért haza. Miután a gyilkos lövés eltalálta, lepereghetett-e előtte rövid kis élete?  Megjelent-e előtte gyerekkora, a gyönyörű jódi táj, ahol testvéreivel annyit játszottak?

Nem ismertem, nem ismerhettem, mert kisgyerek voltam, amikor meghalt. A sírjánál gyerekkoromban azonban mindig meg kellett állnom és mindig megnéztem a sírkövén a fényképét.

Mosolyog, amikor a kép készült, még minden derűs volt. Aztán sötét lett, a fájdalom maradt a Kántor családnak, az örökké tartó gyász.

Mi emberek csak reménykedni tudunk, hogy többé nem fordulhat elő, hogy ártatlan fiatalok halnak meg az önkény következtében.

Mit mondana erre Kántor János? Megbocsátana-e azoknak, akik miatt meg kellett halnia?

Biztosan már meg is bocsátott, - mondja a nővére, hiszen egy keresztény ember „ megbocsát az ellene vétkezőknek”.

Van egy sír a kiliti temetőben. Kántor János sírja, aki élt 18 évet. Ha élne biztosan a  barátom  lenne, és Jancsi bácsinak szólítanám.

Illés Mihály és Győrfi Ilona

A balatonkiliti Győrfi család minden év október 23-án gyertyát gyújt és megemlékezik szeretett testvérükről, Ilonkáról és férjéről Illés Mihályról. A fiatal házaspár 1956 őszén gyilkos sortűz áldozata lett Budapesten, a Parlament előtt.

A fájdalmas emlékeket Tóthné Győrfi Rózsa mondta el nekünk:

„Családunk Balatonkilitin élt 1956-ban. Nyolcan voltunk testvérek: Ilona, Katalin, Mária, Júlia, István, János, Ferenc és jómagam, Rózsa. Édesapánk és édesanyánk nagy szeretettel nevelt bennünket. Megélhetésünket az a néhány hold föld biztosította, amelyet szüleink, valamint az itthon maradt nagyobb gyerekek is segítettek megművelni.

Három idősebb nővérem Ilonka, Kati és Jutka Budapesten próbáltak szerencsét. Ilonka férje Illés Mihály az Országháznál volt gépkocsivezető.  Nővérem pedig telefonközpontosként dolgozott. Csendesen élték mindennapi életüket a fővárosban és gyakran látogattak haza szülőfalujukba. Nekik is, mint a legtöbb fiatalnak nagy terveik voltak. Két gyermeket szerettek volna, Évike két éves volt ekkor. Azon a szörnyű október 25-én nővéremék a többi budapesti emberrel együtt a Parlament elé igyekeztek, hogy meghallgassák Nagy Imre beszédét. A szomszédok elmondása szerint siettek, rohantak- sajnos a halálba. Alighogy megérkeztek a Parlament előtti térre, már hallhatták is a lövéseket. Ez alatt az idő alatt 2 éves kislányuk Győrben volt a nagymamánál.

Ha a kislány otthon van velük, talán akkor a tragédiájuk meg sem történt volna, akkor talán ki sem mennek a nagy- gyűlésre. De kimentek. Hajthatta őket a kíváncsiság, a bizakodás, egy komoly változás reménye, amely megkönnyíthette volna az ő életüket is.

A sorozatok azonban véget vetettek szép álmaiknak. Ilonkáék sajnos azzal a nagyon sok ártatlan emberrel együtt holtan maradtak a tér kövein. A családot nem értesítették az eseményekről.

Akkor szereztünk tudomást a tragédiáról, amikor édesapám is felment a helyi TSZ által, a forradalmároknak élelmet szállító teherautóval Budapestre. Apánk nagyon izgult a három Pesten élő nővérem miatt, és elindult, hogy meglátogassa őket a lakásukon. Két nővéremet, Katit és Jutkát megtalálta, hála Istennek semmi bajuk nem esett, majd együtt keresték Ilonkát és Misit. A lakásukat lezárt állapotban találták, a szomszédok elmondták, hogy utoljára akkor látták őket, amikor a Parlament elé siettek. Édesapám rosszat sejtve, feltörte a lakás ajtaját, és azonnal megállapították, hogy Ilonkáék hetek óta nem tartózkodtak a lakásban. Temetőből temetőbe jártak. A Köztemető ravatalozójában találták meg szegényeket. 30 napig temetetlenül voltak. Nagy lelkierő kellett azonosításukhoz, ami nagyon megviselte édesapámat és nővéreimet.

Mi, akik itthon maradtunk, nagyon izgultunk a Pesten lakó testvéreinkért, de most már édesapánkért is, akiről szintén 2 hétig nem hallottunk hírt, aki két nővérem segítségével eltemette a Farkasréti temetőben Ilonkát és férjét. Ezután jöttek haza testvéreimmel együtt a szomorú hírrel. Én akkor már 11 éves voltam, át tudtam érezni ezt a családi tragédiát, amely egy egész életre elszomorította szüleinket és minket, gyerekeket is.

A kiliti emberek – értesülve gyászunkról – együttérzésüket és sajnálatukat fejezték ki.

Ez év október 23-án is meggyújtjuk a gyertyákat. Az összes még élő testvérem, egymástól bármilyen messze is lakik, tudom, hogy október 26-án is elmereng a gyertya fényénél és megemlékezik Ilonkáról és Mihályról.”

Tóthné Győrfi Rózsa elmondása alapján: Dudás K.