A Cigány Jóska.

A kisfiú félt tőle.

Sovány, magas, nagyon sötét bőrű, mindig borostás ember volt, vastag szúrós szemöldökkel, koromfekete szemekkel. Kopott – valamikor fekete, ma már inkább szürke - kabátban, ugyanilyen nadrágban, fehér gallértalan ingben, klumpában járt. A vászontarisznyából kilógott a „gyikénydugós” piókásüveg. Hátul a derekán – két keze könyökhajlatába fogva - mindig ott volt a csillogó, fényes cigányfejsze.

A faluban „Cigány” Jóskának hívták.

A kisfiú tudta, hogy Jóska tekenyőket és melencéket fog csinálni a hátsóudvarban fekvő két nagy kanadai-nyár tömbből. Nagyok voltak, mellig érők. Legalábbis a kisfiúnak…

Jóska lepakolt, körüljárta a tönköket, dörzsölgette az állán a borostát, majd könnyűnek látszó, de feszes mozdulattal belevágta a cigányfejszét a tönkbe. A kis hasítékba faéket vert a fabunkóval, majd ugyanezt a másik oldalon is megcsinálta, majd ismételte. És egyszer csak a tönk tompa, sóhajtó szakadással kétfelé vált.

A kisfiú mindezt a tyúkól takarásából figyelte, mert még mindig félt ettől az embertől.

Jóska fával kitámasztotta az egyik „féloldalt”, majd néhány körüljárás után a cigányfejszével faragni kezdte a hasítás felső oldalát. A nyárfa hófehér, szálas, könnyű szilánkjai szerteszét repültek.

A kisfiú - megfeledkezve félelméről – lassan közelebb lépett. Jóska nem figyelt rá, csak a munkájára. Végül a fiú – hátratett kézzel, előrehajolva - nézte a könnyűnek látszó, harmonikus, de hatékony mozdulatokat, a cigányfejsze játékát.

Jóska ekkor annyit mondott:

„Vigyázzon, mer’ megüti a forgáncs!”

Itt kezdődött az a furcsa, kortalan kapcsolat, ami egy kíváncsi gyermek és egy „mentor” között lehetséges.

Két nap múlva kapta a kisfiú azt a „felajánlást”, hogy „csinájj egy fejőszéket” a Mamádnak. A fiú nagyanyja Jóska értékrendjében abszolút első volt, mert ő pótolta a piókásüveg „hiányait”, és ő készítette az ebédet.

Kapott egy falapot a törzsből, mely mintegy 40X40X10 centiméter volt.  Néhány „bemutató” csapás után Jóska a kezébe nyomta a csillogó vájóbaltát és dolgozott tovább. A vájóbalta kicsiny szerszám, de a kisfiú kezét elhúzta, nagyon nehéz volt. Aztán lassan megérezte a „ritmusát”. Lassan kialakult az ülőrész – bár hagyott maga után kívánnivalót – és az alsó rész is alakult. A három láb helyét már közösen fúrták a cigányfúróval, de ez ekkor már valamiféle összetartozást jelentett.

A kisfiú a széket feltette a farakás tetejére, hogy „szikkadjon”. Az éjszakai kis eső „belebeszélt”, mert másnap az ülőke egy helyen megrepedt egy kicsit.

Jóska – aki a lelkében a legjobb pedagógus volt – csak annyit mondott: „Szép repedés.” Ami annyit jelentett, hogy több repedésnél az ülőke széteshetett volna…

Később a kisfiú még sokat tanult a favágásról, pedig általában azt hiszik az emberek, hogy az egyszerű dolog, csak erő kérdése. Nem is sejtik, mekkorát tévednek.

Ma a kisfiú 66 éves, és már pontosan tudja, hogy a legegyszerűbb ember is lehet Ember…